Kellemes, napsütötte júniusi délután volt, amikor a csapat végre rászánta magát egy kis kikapcsolódásra. A sok ütközet – a sikerek ellenére is – kiszívta belőlük szinte az összes energiát. Így aztán egy kirándulás a városhoz közeli erdőben igazán jó ötletnek tűnt. A természet békéje jó hatással volt rájuk. Yusuke és Keiko, Kuwabara és Yukina, Kurama és Botan vidáman beszélgetve sétáltak az árnyas erdei ösvényen Kéz a kézben andalogva idézték fel az elmúlt napok derűsebb eseményeit.
Mögöttük, még a szokottnál is csöndesebben Hiei bandukolt. Őt az állandó harc óvatossá, bizalmatlanná tette. Így aztán az egész csapatból egyedül neki nem volt párja. Ez persze mindenki számára természetesnek tűnt. Mióta ismerték ilyen magányos vadász volt. Senki sem vette észre a lelkében lappangó szomorúságot, amit harcias viselkedésével igazán jól tudott leplezni. Csak ő tudta igazán, milyen rossz dolog is egyedül lenni. Bár a csapat sok mindenben kárpótolta, de azért egy társ az mégiscsak más. És most, hogy látta maga előtt az önfeledten beszélgető párokat, ez az érzés még jobban hatalmába kerítette Őt. S mint oly sokszor, most is erőt véve magán, mosolyt erőltetett arcára és csatlakozott a többiekhez.
Sokat köszönhetek nekik, nem terhelhetem őket a magam bajával - gondolta.- Előbb-utóbb csak találok valakit, akivel megoszthatom örömöm vagy bánatom.
Nézd milyen gyönyörű rét! – kiáltott fel ekkor Kurama. S valóban. A tisztáson, amely előttük terült el a szivárvány minden színében pompázó virágok között egy hatalmas tölgyfa tört az ég felé. Kicsit jobbra tűzpiros pillangók hada hancúrozott a tündöklő napsütésben. A látvány oly lenyűgöző volt, hogy a csapat egy pillanatig csak állt és bámult. De aztán felszabadult kergetőzésbe kezdtek, megfeledkezve minden gondjukról, bajukról. Olyan gondtalan, önfeledt hancúrozás volt ez, hogy észre sem vették, amikor Hiei szomorúan lehajtott fejjel tovább ment az erdei úton.
Egész életemben nem volt senkim, így aztán már kis gyermekként is meg kellet védenem magam. Nem lehettem elég óvatos, nem bízhattam meg senkiben. Sokan voltak, akikről azt hittem barátok, s aztán elárultak engem. De hogy is találhatnék magamnak társat, ha szinte senkiben sem bízhatok? - Ilyen, vagy ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében, miközben észre sem vette, milyen messzire eltávolodott a többiektől
Egyszer csak velőt rázó sikoltás törte meg az erdő megszokott hangjait. Hiei egy pillanatra megtorpant. Hátra nézett, de ekkor már látta, hogy a többiekre nem számíthat. Valószínűleg meg sem hallották a sikolyt. Nem tehetett mást, nekilódult a hang irányába. Néhány másodperc alatt kiért egy sűrű bozótossal szegélyezett tisztásra, melynek szemben lévő oldalán barlang szája tátongott. Körülötte a földön csontok, koponyák hevertek nagy kuszaságban. A sikoly pedig egy, a barlang melletti sziklafalhoz tapadó, a rémülettől reszkető lánytól származott, akinek meg is volt minden oka a félelemre. Ugyanis vele szemben a barlang cseppet sem barátságos lakója vicsorította ki mind a kilencven fogát. Hiei látta, ahogy a szörny zömök, pikkelyes testének hatalmas tömegét hátsó lábaira helyezve felegyenesedik, és éppen támadásra készül.
- Ne olyan hevesen te ronda szörnyeteg! – üvöltötte el magát olyan hangerővel, ahogy csak a torkán kifért. Tudta, ha nem sikerül magára vonnia a szörny figyelmét, a lánynak vége. S lám a szörny tétován megfordult, s rávillantotta sötétkék, szúrós tekintetét. Úgy tűnt, mintha nem tudná eldönteni, otthagyja-e biztos lakomáját egy kis csetepaté kedvéért. De aztán elhatározásra jutott, s meglepő fürgeséggel Hiei felé csapott szörnyű karmaival. De a kis démon nem először volt már ilyen helyzetben. Könnyedén elhajolt az ütés elől majd egy kecses előre szaltóval a szörny mellett termett, s kardját – melyet röptében rántott ki - belevágta a rém oldalába. Azonban nem számított arra, hogy ellenfelének testét borító pikkelyek olyan erősek, mint az acél, s kardja szikraesőt szórva pattan le róla. Nem volt más választása, mint hirtelen oldalra gurulva eltávolodni az újabb csapás elől. Tartott tőle, hogy nem került elég messzire, de mikor felegyenesedett különös dolgot vett észre. A szörny ahelyett, hogy támadott volna, csak mereven figyelte őt. S ekkor sárga színű, kénes füst kíséretében hatalmas lángnyelv csapott ki förtelmes pofájából egyenesen beterítve ellenfelét. Látva győzelmét a ragadozó szája torz vigyorba fordult, majd elégedett morgással ismét a lány felé fordult volna, de ekkor olyasmi történt, amire nem számított. A tomboló tűztengerből Hiei pattant ki, s kardját a szörnyeteg egyetlen sebezhető pontjába, a torkába döfte. A lény néhány másodpercig még döbbenten állt, majd térde megroggyant és holtan roskadt a földre.